írom

írom,írom, írom, írom, írom, írom, írom, írom, írom és egyre csak írom.
A testem itt ül, az ujjaim járnak és a képernyőn is nagyjából értelmes szöveg képződik, de az agyam máshol jár, a lelkem másnál van.
Elrepültek kézenfogva Budapestre, engem meg itthagytak szenvedni.
Igaz már nem sokáig tart, de nem kívánok senkinek ilyen fájdalmakat átélni.
Úgyérzem kettévágtak és az a felem amiben a szívem dobog 240km-re él tőlem tovább.
Szívem mikor láthatlak, mikor érezhetem dobbanásaid heves ritmusát újra??